Első fejezet

Sziasztok:)

Elsősorban köszönöm mindenkinek a bizalmat, elképesztő, hogy elég volt egy Prológus 16 embernek a feliratkozásra. Nagyon hálás vagyok érte, remélem a továbbiakban sem fogtok csalódni! <3

Ölelés, Chloe

________________________

Olyan hamar telt el az idő, hogy az már szinte büntetendő. Kedd korán reggel volt aznap, elseje, reggel hat óra, és alig aludtam valamit. Na, nem mintha erről bármiféle izgatottság tehetne, egyszerűen csak imádtam az épp soron lévő epizódokat az Eye Candyben.

Egészen elképesztő vagyok.

És az alvásomat is Lolita szakította félbe, aki besántikált a nyitott ajtón, és ahogy felmászott az ágyra, elkezdte nyalogatni az arcomat. Imádom Hannát, de az őrületbe kerget azzal, hogy nem tudja kordában tartani a kutyáját.

- Na, menj innen - fogtam meg az apró mopszot, és leraktam az ágyam mellé. Leült, és engem figyelt. Kicsit érdekesen nézhetett ki a dolog, mert ugyebár én még félig aludtam, úgy próbáltam szúrós szemekkel nézni a házi kedvencre. - Na jó, hagyj.
Nem tudom mennyire lehettem még kába, de épp Lolitával próbáltam beszélgetni. Az álmosság bármire képes rávenni az embert.
Feltápászkodtam, lecammogtam a konyhába, ahol készítettem magamnak kávét. Anya nemrégiben vett nekem egy csokis ízűt, mondván ha a normális kávé nem megy le, ez talán. Hát, annyira telibe talált, hogy azóta hetente megiszok egy csomaggal.
A forró itallal a kezemben szlalomoztam vissza az ágyamba, és a bekapcsolt tévét nézegettem. Nem volt semmi érdekes, a legtöbb csatornán rajzfilm ment. Megállapodtam egy Spongyabob epizódnál, és nem törődve a kócos hajammal kezdtem el iszogatni az italom.
Ahogy elfogyott, már neki is láttam a valaha volt leglassabb öltözködési rutinnak. Kikapcsoltam a tévét, bekapcsoltam egy véletlenszerű dalt, és annak a ritmusára kezdtem magamra kapkodni a gönceimet. Próbáltam kevésbé béna darabokat összeválogatni, mert hiába vagyok még ugyanannak az osztálynak a tagja, mégiscsak az újoncok lesznek többségben. Kicsit segített a tény, hogy a további tizenöt emberből ötöt már ismerek, és ez nem mondható el az új diákokra.
Aztán, valamikor háromnegyed hétkor dudaszó szakította félbe az öltözködésem.
Kinéztem az ablakon, és láttam egy kocsit, benne két felnőttel. Rebekáék házánál álltak, és már akkor sejtettem: mától az övék a lakás. Teljes mértékben.
Egy nő szállt ki a kocsiból, majd egy férfi. Az előbbit felismertem, anya egyik barátja volt az. Ingatlanügynök. Remek.
Nem kellene ennyire negatívnak lennem, de a tudat, hogy abban a házban péntek este még a legjobb barátom élt, kicsit rosszul esik. Persze tudom, hogy nem a pasas tehet róla, de azért mégis csak ő az, aki tett arról, hogy a szomszédjaink hamarabb magunkra hagyjanak minket.
Bementek a házba, én pedig visszafordultam az ágyam irányába, amin Lolita üldögélt, és közben engem nézett.
- Velem te ne szórakozz - sóhajtottam, majd bedőltem a kutya mellé az ágyba egy másodperce, majd feleszméltem a henyélésből és folytattam az öltözködést.

- Keljél Majális, nem érünk rá - rontott be a szobámba negyed nyolckor Hanna. - Ó, te már kész vagy. Király. Azt mondta apa, hogy elvisz minket - jelentette be ünnepélyesen.
Bólintottam, majd ráböktem a szekrényem előtt kuporgó állatra, azzal a szándékkal, hogy vigye ki. A lány eleget tett a ki nem mondott kérésemnek, és Lolival együtt távozott a szobámból.

***

Pontosan háromnegyed nyolckor érkeztünk meg, és ahogy apa leparkolt, már ki is ugrottunk a kocsiból (azzal a lendülettel, amivel végrehajtottuk a folyamatot, nem lehet csak simán kiszállásnak titulálni), és bevágódtunk az iskolába.
Az ofőnk szólt, hogy új osztálytermet kaptunk, és a kisépületből felkerültünk a nagyokhoz, és az elsőn keressük a termünket.
Hannáék a másodikon vannak, így együtt tipegtünk felfelé, majd amikor felértünk az elsőre, a folyosó végén levő teremhez indítványozott.
- Ha jól láttam, arra ment az egyik osztálytársad - intett a szóban forgó irányba. - Tudod, a fura hajú.
- Köszi - mosolyogtam rá, és máris megrohamoztam a termet. Még egy utolsót intettem a nővéremnek, aki egy gyors és fáradt mosoly kíséretében már indult is fel a másodikra. Azért kicsit sajnálom a tizenegyedikeseket, Hanna nem épp a visszafogottságáról ismert.
A teremben csak páran voltak, ebből a kis létszámból mindössze két embert ismertem: az Asztalos ikreket.
- Szia Maja! - intett magához... Tina? Csak tippelni tudok, hiszen az alapzaj mellett még a hangjukat sem tudtam volna kellőképpen megkülönböztetni. Nem mintha amúgy is olyan könnyen menne.
- Sziasztok - letelepedtem a két lány mellé, a mögöttük levő asztalhoz. - Na, mi a diagnózis? - néztem rájuk vigyorogva.
Nina kettejük közül az, aki nagyon jól tud akár egy látásra véleményt mondani egy emberről, legyen az bárki. Szerintem ez valami szuperképesség, vagy nem is tudom.
- Fú, ne is mondd - forgatta meg a szemét. Közelebbről már könnyebb volt felismerni, főleg, hogy általában kettejük közül ő viszi túlzásba az ékszerek viselését. - Ott a szöszi csaj, ő jó arcnak tűnik - intett a szóban forgó lányra. - Egyébként nem merek semmit mondani, de nem tűnnek nagy szerencsétleneknek.
- Hű, ez aztán kedves volt - nevettem fel. Asztalos Adrienn már csak ilyen.
- Mit is mondtak, mennyi az osztálylétszám? - nézett rám, majd testvérére Tina. A palackos ásványvizét szorongatta, és úgy forgolódott.
- Tizenhat - sóhajtotta mellette a szöszi.
- Ahha - dünnyögte fáradtan. Elslisszoltam mellőlük, és odaléptem a szőke lány mellé. A táskája kitakarta ugyan, mit olvasott, de abban biztos voltam, hogy nagyon bele volt merülve. Felnézett rám, amikor észrevette, hogy mellette állok.
- Szabad ez a hely?
Száját rágcsálva bólintott. Letelepedtem mellé, hasonlóan hozzá én is a padra raktam a táskám, és próbáltam valami kevésbé béna beszélgetést kezdeményezni.
- Mit olvasol?
Felnézett rám, én pedig egy kissé erőltetett mosollyal vártam a válaszára. Nagyon reméltem, hogy Nina jósképességei nem szűntek meg a nyár alatt.
- Ha maradnék Gayle Formantől - mosolygott rám. Láthatta, hogy nem gúnyolódási szándékkal kérdeztem, így kicsit közvetlenebb stílusban válaszolt.
- Ja, értem - bólintottam.
- Te is olvastad már?
- Nem, még nem, egy barátom szeret olvasni, ez az egyik kedvenc regénye - feleltem. - Na és milyen?
- Tetszik - vágta rá határozottan, majd becsukta a könyvet, és szolidan félretolta. Ezt jó jelnek vettem. - És te is új vagy?
- Nem, én idejárok első óta.
- Mázlista - nevetett fel.
- Annyira azért nem, vannak elég hülye pillanatai a sulinak - mondtam kuncogva. - Nem beszélve arról, hogy a gólyahéten már hetedikben át kellett esnünk - tettem hozzá egy grimasszal az arcomon.
- Hé, az azért jó, legalább túl vagytok rajta - jegyezte meg egy bizalmas mosoly kíséretében. - Rám meg még az is vár...
- Sok sikert, a mostani végzősök igazi állatok - vigyorogtam rá, és észre sem vettem, mennyire belelendültünk ezek után a beszélgetésbe. A többiek csak gyűltek körülöttünk, míg mindenki meg nem érkezett. A padok sorra megteltek, és az egyetlen, amire felfigyeltünk, az a csengő hangja volt. Aztán, nem egészen négy perccel később belépett rajta az osztályfőnökünk.

Az első óra hamar eltelt. Az ofő felolvasta a házirend valamennyi pontját, majd áttértünk a sulis eseményekre. Szó esett a tanulmányi kirándulásról is, amit majd az őszi szünet végén lesz esedékes. Ez ment négy órán keresztül. Próbáltam figyelni, de őszintén, mégis ki az, aki teljes figyelmet szentel az év eleji szentbeszédnek? Nem hiszem, hogy sokan.
- Itt hogy-hogy nincs gólyatábor? - kérdezte a lány a harmadik szünetben, az utolsó óra előtt.
Megvontam a vállam Hédi kérdésére. - Őszintén szólva fogalmam sincs. Szerintem mondjuk amiatt, hogy sokan már első óta itt vannak, vannak, akik hetedikbe jönnek, és ugye a harmadik bagázs meg kilencedikben - magyaráztam. - De egyre szívesen elmentem volna - tettem hozzá.
- Ugye? Én is. Kicsit fura így, hogy nekem itt kábé mindenki idegen.
- Gyakorlatilag nekem is - nevettem fel. - Az ikreken kívül mással nem vagyok jóban azok közül, akiket ismerek. A fiúkkal szerintem egy beszélgetésnél többe nem is nagyon bonyolódtunk.
Hédi felnevetett, majd kezébe vette az órarendet, amit a harmadik órán osztott ki a tanár úr. - Mekkora béna órarendet kaptunk. Uram, segíts meg!
Kétségtelen, hogy a keddek és szerdák kemények lesznek. Nulladik és még nyolc óra? Ahogy megkaptuk a táblázatot, kifejezetten utáltam az infósokat, akik az órarend összeállításáért felelnek.
Azért hálás voltam, hogy péntekre mindössze hat órát dobtak be. Hétfőn és csütörtökön hét-hét van feljegyezve. A tanár úr hozzátette, hogy a változás joga fennáll, szóval ne éljük bele magunkat, és az első héten még ne is írjuk be az órarendet, csak akkor, mikor már biztosra tudunk mindent.
A negyedik órán meg is kaptuk a szóban forgó ellenőrzőket. Ahogy kikerültek, a legtöbben hozzá is láttak a kitöltéséhez, hiszen épp egy gyors diktálás eredményeképp megtudhattuk, kik lesznek a tanáraink.
És természetesen két órára is megkaptuk Molnár tanárnőt.
Hanna említette, hogy kilencediktől "fogad" osztályokat, és ha akkor nem kapod meg, akkor valószínűleg a folyosókon kívül máshol nem találkozol vele.
Fáradtan sóhajtottam, amikor a szóban forgó nő neve második alkalommal is elhangzott. Remek, nem csak matekon, de fizikán is élvezhetem a társaságát.
- Mi az?
- Molnár tanárnő a suli réme - avattam be. - Hidd el, az első benyomás az egyetlen, ami számít!
- Tavaly tanított titeket?
- Csak a nővérem - mondtam, miközben körmöltem a közben érkező információkat. - Tavaly félévkor bukásra állt. Év végén épphogy meglett a hármas, hála a kisérettségijének. Ha az nem lett volna ötös, szinte biztos bukott volna.
- Áucs - húzta el a száját. - Ennyire szigorú a tanár?
- Úgy néz ki - feleltem.
Hédi bólintott, majd mindketten visszafordultunk az ellenőrzőinkhez, hogy folytassuk valamennyi adat beírását.

Apa az órák vége után három-négy perccel már meg is érkezett, mi addig Hannával beszélgettünk a fontos és kevésbé fontos dolgokról - új osztálytársak, órarend minősége (mindketten arra jutottunk, hogy az idei év egyikőnknek sem kedvez), és a szokásos első napos dolgok is szóba jöttek.
A telefonomból Brendon Urie kezdte el üvölteni a Victorious legismertebb sorait, így gyors előkaptam a telefonom, hogy megnézzem, ki hív. Emma volt az.
Ahogy észleltem a hívást, apa be is kanyarodott a suli elé, ezért kinyomtam a mobilt, és a kocsiba szállás közben bepötyögtem a következőket: nemsoká visszahívlak.
- Na és hogy sikerült az első napotok? - mosolygott ránk apa. Én egy fáradt mosollyal reagáltam, míg Hanna nekilátott a mesedélutánnak arról, hogy mégis hogy szedték le már az első napon a padok tetejét a fiúk.
Hosszú tanévnek nézek elébe...

Prológus

Igazi kommentháború tört ki Áron posztja alatt, amiben a közelgő iskolát említette. Ha tagadnám se tudnám azt mondani, hogy nem vagyunk miatta izgatottak, hiszen éveken át a a gimnazistákkal osztoztunk mindenben, most meg hirtelen mi is azokká válunk. Már maga az elképzelés is hihetetlen volt, hát még tudni, hogy pár hét múlva már gyakorlott gimnazisták leszünk...

Nem mintha akkora nagy félelemmel kellene nekiállnom a dolognak - a nővérem is idejár, már tudom, mivel kell majd szembenéznem (kezdve a rettegett Molnár tanárnővel). Meg persze segít a tudat, hogy az osztályomtól sem szakadok el teljesen. Kisgimisek vagyunk, és hála ennek, az osztályból jópáran maradunk ott, ahol vagyunk.
Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem jönnek újak. Ahogy tudom, tizenhatan leszünk, és tízen jönnek az osztályunkba. Mindössze hatan maradunk a régi társaságból.
Így átgondolva a statisztikákat mégiscsak van mitől rettegnem.
Főképp, hogy Emma egy hirtelen döntés következtében, minden figyelmeztetés nélkül jelentkezett egy másik suliba, a város másik oldalára. Volt belőle pár kisebb-nagyobb vita, de megegyeztünk, hogy ez nem fog a barátságunk útjába állni, hiszen az, hogy kerületet váltanak, nem jelenti azt, hogy átcuccol Németországba.
Viszont ez nem lenne elég, úgy látszik valami történik velem, ami elűzi a barátaim: Rebeka, a szomszéd lány szintén költözni készül, augusztus végén már a város közelében sem lesz. A szülei jobb álláslehetőséget kaptak, amire természetesen azonnal le is csaptak, és bumm, oda a gyerekkorom egy darabja.
Rebekával kiskorunkban összenőttünk, és ennek következtében ő, Hanna és én mindent együtt csináltunk. A szüleink legjobb barátok voltak, együtt szülinapoztunk, és konkrétan semmiből sem hagytuk ki a másikat. Mondhatni csak a mosdóban volt egy kis szabad terünk.
A házuk természetesen eladásra van ítélve, és a tudat, hogy a hely, ahol a fél gyerekkorom töltöttem, most valaki másé lesz, eléggé megijeszt.
Igyekszem kibékülni a tényekkel, de úgy látszik mindenkihez másképp áll a pubertáskor - a tesóm tökéletes bőrt kapott, én meg egy magányosnak ígérkező középsulit.
Nincs igazság a földön.

Pár perces bambulás után egy üzenetet jelző hangra figyeltem fel. Emma üzent, aki látszólag szintén be volt parázva Áron kiírása végett. Nem csoda, neki teljes mértékben sulit kell váltania, nem lesz ott egy ismerőse sem.
Próbáltam online megnyugtatni, de ez nem jött össze, így egy drágább megoldáshoz folyamodtunk, a telefonáláshoz.
- Szia. - Fel sem vettem még a telefonom, máris hallottam Emma kétségbeesett hangját.
- Hűha, nyugi - nevettem fel. - Tudod, hogy minden rendben lesz.
- Dehogy, Maja, nemsoká egy csomó vadidegen között kell élnem!
- Így jár, akinek nem jó ott, ahol van - vontam meg a vállam, miközben mosolyogva beszéltem a telefonba.
- Na, hagyjál - mondta. - Tudom-tudom, nem biztos, hogy érdemes volt jelentkeznem, de kiskorom óta oda vágyom.
- Persze, ezzel tisztában vagyok - vágtam közbe. - Kibírjuk.
- Ki hát... - sóhajtotta. - Utálom a sulit.
- Na, igen - bólintottam fáradtan. - Megyek most már, és ne parázz ennyit! Szia.
- Csá.
És akkor ott, az íróasztalom előtt ülve, a Facebookot böngészve kapott el a felismerés: segítség, gimnazista leszek!

***

Hanna és a felelősség két külön fogalom. Ezt még most kell tisztáznom, mielőtt valaki félreismerné.
- Anya! - üvöltötte csütörtök este, a suli kezdete előtt másfél héttel. - Nem találom Lolitát!
Benéztem az ajtaján, és megláttam az én drága, értelmes nővéremet a földön feküdni, miközben az ágya alját sasolja. Haját cibálva felállt, és rám nézve észrevette a vigyort az arcomon. - Ne örülj, nem találom Lolitát, ezt nem hiszem el!
Lolita Hanna kutyája, akit körülbelül mindenhova visz magával, ahogy azt a hollywoodi hírességek tenni szokták. Általában Lolita a hétköznapokon is ugyanolyan vacsoravendég, mint én, vagy anya. Teljesen átlagos, ha Hanna csak úgy fogja magát, lefekszik Loli mellé, és elkezdi etetni, miközben mi eszünk. Esküszöm, jobban szereti azt az állatot, mint engem, a saját húgát.
- Ugye tudod, hogy a fürdőben magára hagytad egy húsz perce?
Azt, hogy miért szükséges kutyával menni a fürdőbe, szerintem ő sem tudta volna megválaszolni.
- Basszus - kapta fel a fejét, és máris megindult a szóban forgó helység irányába. Fél perccel később már újra a szobájában volt, majd rámcsapta az ajtót.
- A köszönöm is megteszi - szóltam oda hangosan, hátha meghallja, de minden reményem oda volt ezzel kapcsolatban, mikor hangosan elindult a frissen szerzett One Direction albuma.

Vacsoránál feljött a suliról a szó (mint aktuális esemény és beszédtéma).
- Hanna, azért remélem nem tervezed egyedül hagyni Maját az első napján, az a minimum, hogy kisegíted, bármi is kell neki.
- Anya, jesszus, ugyanabba az épületbe fog járni, csak nem heti két órája lesz ott, hanem mind - forgatta meg a szemét, mire anya szúrósan nézett rá. - Jó, oké.
- Tudod, hogy alig maradtak ismerősei az osztályban, és még Rebekáék se lesznek itt sokáig.
- Áthívhatnánk őket - jegyeztem meg. Anya és apa rám kapták tekintetüket. - Afféle búcsúbuli is lehetne, nem is tudom.
- Ez remek ötlet - jegyezte meg apa. - Mit szólsz hozzá?
Anya rábólintott, és végre le is szálltak a gimis témáról.

A hét további részében minden napom ugyanúgy nézett ki - neteztem, olvasgattam, és úgy általában próbáltam kezdeni valamit az életemmel.
Kedvenc közösségi portálunkon próbáltam a jó időben megállítani a gifet, amit egy oldal rakott ki, amikor jött egy értesítésem: Asztalos Tina feltöltött egy fényképet.
Már megint.
Nem mintha bajom lenne az Asztalos ikrek jobbik felével, elvégre nem véletlenül van beállítva, hogy jöjjenek róla az értesítéseim.
Egy képet rakott ki, amin Ninával volt, és mindketten mosolyogva néztek a kamerába. A kép mellé csak ennyi volt írva: "Kedves középiskola, itt jövünk! Élvezd ki utolsó nyugodt perceid, ígérem, nem fogsz unatkozni!"
Néhány másodpercig mosolyogva bámultam a képernyőt a kis üzenet láttán, és rájöttem - talán életem legszebb négy évének nézek elébe.