Hatodik fejezet

Hétfőn minden a megszokott rend szerint indult. Túl voltunk az avatáson, senki sem számított semmi extrára, hiszen tudtuk, jövőhétig semmi nagy esemény nem fog érkezni. A dolgozatok is még elég távoli gondolatoknak tűntek, így az egyetlen borús dolog, amire számítottam volna, az a felhős ég.

Nos, nem is én lettem volna, ha nem alakul unalmasan a napom.

Először is, az eső már kora reggel elkapott, miközben biciklivel igyekeztem a suliba. És az élet iróniája valamiért azt diktálta, hogy akkor álljon el, mikor megérkezek. Nem mintha bajom lenne az esővel, sőt, imádom - alsós koromban folyton "esőtáncot" jártunk Rebekával -, de nem kifejezetten  vagyok oda azokért a pillanatokért, mikor a felsőbb erők rajtam kívánnak szórakozni.

Ettől függetlenül felvettem a pozitív-vagy-hiába-van-hétfő arcom, és a teremben máris összeütköztem egy papírrepülővel. Ó, igen, az AirKilencbé akcióba lendült.

Tavaly, valamikor tavasszal az osztályunk nagy része bent dekkolt az esős napokon, és két osztálytársam nekilátott a papírrepülők gyártásának, és azóta mondhatni ipari mennyiségű "járművet" alkottunk meg a felhős napokon. A legtöbb gépünk az utcán végezte.

Tényleg olyan volt, mint egy leszállópálya. Az utca tele volt sáros és vizes papírdarabokkal.

Hédi kissé álmosan terült a padon, mellette az ikrek társalogtak. A félig alvó állapotban lévő barátnőm csak dünnyögött, ha tőle kérdeztek valamit. A három szöszi ennek ellenére tökéletesen elvolt.

- Sziasztok - köszöntem, majd be is vágódtam a székembe.

- Látom frissítően hatott rád a reggeli zuhany - jegyezte meg Nina. - Eláztál?

- Nem, Nina, nem ázott el. Mielőtt bejött a terembe a - köszörülte meg a torkát - a szakadó esőről, még járt egyet a medencében.

- Van a suliban medence? - nézett fel döbbenten Hédi.

- Nincs is a suliban medence! - vágta rá vele egy időben Nina.

- De akkora tócsák vannak, hogy azok medencének számítanak - húzta ki magát az idősebbik iker.
Nina csak szemét forgatva reagált, majd a tanóra kezdetéig beszélgettünk.

Egy valamit tudni illik az iskoláról, ahová már évek óta járok: amikor azt mondom, hogy imádom, akkor abban a pillanatban komolyan is gondolom. Természetesen ez negatív értelemben is érvényes.
De bármennyire is ellenzem a szocializálódás ezen módját, egy rossz szót nem szólhatok - az iskola első hónapja maga a megvalósult álom.
Ugyebár az első hét a szokásossal telik; húzzuk a tanulás indítását, a nyári életérzés még mindig ott van mindenkiben - igen, még a tanárokban is -, és általában ilyenkor vagy politizálunk, vagy próbáljuk szórakoztatni a tanárt. Általában sikerül is, de persze a lázadó tanárok között ez nem mindig megy.
Illetve, a hittanórák is elég lazák a kezdetekkor: az év első két órája filmnézéssel telik, ahogy a félév utolsó két órája is, és persze az év végi napok is.
Rátérve a második hétre, ugyebár a gólyaavatásnál, és a szivatásoknál nem sok jobb dolog létezik. Talán a pizza, de az most mellékes.
És aztán, elérkeztünk a harmadik héthez, a választásokhoz.
Melyik iskola az, amelyik ennyire elkényeztetni a diákjait? Így kezdeni a tanévet tényleg nem nagy teher... kivéve, ha az öt napból kettő nulladikkal kezdődik.
De hát ez van, a hétfő afféle beharangozó a választások kezdetére. Na de akkor rá is térnék az izgalmasabb részére.
Második szünetben az udvaron gyülekező volt, és a két osztály képviselői kint álltak az igazgató, és néhány fontosabb iskolai személy mellett.
Tulajdonképpen mi már tavaly nagyon jóban voltunk a jelenlegi 12. A-val, így már a kezdetekkor tudtuk, hogy Bálintékra fogunk szavazni ami a diákelnökséget illeti. természetesen az imént említett srác indult, akinek nemcsak hogy az egekben van a népszerűségi szintje, de mindenki imádja - körülbelül minden sportágban megállja a helyét, a suli legjobb kosarasa, és persze eszméletlen helyes... Konkrétan mintha egy amerikai filmből került volna ide. Szegény Hanna, átgondolva a srác előnyeit tényleg megértem a megszállottságát, de semmi szükség nem volt arra, hogy átcsapjon Trina Vega-ba, és kövesse mindenhová a srácot.
Jobban átgondolva: szegény Bálint.
A sort Bálinték kezdték, ő és Linda tartottak egy kisebb beszédet arról, mit ígérnek, és mit terveznek az idei évre vonatkozva. Őket követte a B-s csapat, Heni és Gabi, akik szintén elég ismertnek számítottak.
Így állt hát össze az idei évre a diákigazgatóságért való versenyre.

- Nem értem, nálunk ilyen miért nem volt? - kérdezte Hédi elgondolkozva. - Mármint a régi sulimban is hatosztályos gimis voltam, de ott vagy nem volt, vagy csak megint lemaradtam mindenről.
- Egy hétről lemaradni három évig, mindig, ugyanakkor? Lehetetlen, bár megfontolásra méltó gondolat - vontam fel a szemöldököm, majd a hüvelyk- és mutatóujjam az államhoz emeltem, mintha annyira intelligens lennék. Na, nem mintha nem lennék az, csak nézőpont kérdése.
A Csábításból Jeles játékból akár érettségizni is tudnék azonnal, és lefogadom, max pontszámot érnék el.
Oké, ez nem egészen intelligencia kérdése, de mint mondtam, "nézőpont kérdése".
- Jó, de na - nevetett fel. - Érted te.
- Értem én - bólintottam vigyorogva.
Sokszor, mikor rájövök otthon, hogy a suliban mennyit mosolyogtam aznap, úgy érzem magam, mintha egy 2008-as amcsi film főszereplője lennék, aki azért fizetnek, hogy mosolyogjon és vásároljon.
- Az ikrek merre?
- Az ikrek - motyogtam körbenézve az udvaron - arra - böktem a kijárat mellé, ahol a két szöszi állt.
Csatlakoztunk a két lányhoz, akik ár most forró csokival a kezükben álldogáltak. Ez csak egyet jelenthet: náluk már most megkezdődött a hideg-van-hagyj-mindjárt-tél-én-ezt-nem-bírom időszak, amivel kapcsolatban sokszor egyet is értek. Már hogy ne tenném, sokszor nyáron is zokniban alszok, hat réteg takaró alatt.
Elég furcsa szerzet vagyok.

Másnap elindult az A-sok kampánya. Az osztályunk - mint már említettem - nagy barátságban van velük, így mi egyike voltunk a főbb támogatóiknak.
Reggel, ahogy megérkeztem, a suli udvarának valamennyi pontja tele volt hangfalakkal, amikből üvöltött a zene. Remek, legalább a nulladik órában megúszták a komolyabb feladatokat.
- Hali! - Hédi visítva ugrott a hátamra első óra után. Külön volt óránk, ami őszintén szólva ritka dolog, így általában versenyzünk, ki tudja hamarabb letámadni a másikat. A mai kört megnyerte, úgy néz ki.
- Szia - mosolyodtam el. - Na, volt valami eddig?
- Semmi, de eddig imádom ezt a hetet. Jó, persze, még semmi sem volt, de Linda tök kedves mindenkivel, meg minden.
- Na igen, Lin a nyerő! - nevettem fel.
Nyolcadikban nagyon jóban voltunk Lindával és a barátnőivel. Az osztály menőbb lányai folyton vele lógtak, és mivel az osztályban volt egy kisebb összetartás (ugye össze voltunk azért szokva, mindenki kerülte a balhékat, ilyesmi), általában én és Emma is odacsapódtunk. A többi lány közül páran elmentek, de még így is sikerült tartani a kapcsolatot Linékkel.
Az idősebb ismerősök hatalmas előnyökkel járnak - ez meg is mutatkozott a harmadik szünetben. Az előző szünetekben nemcsak az udvaron történő nasiosztásnál jártunk jól, hanem a kampányfilm vetítése is fantasztikus volt!
Lin és Bálint hozzánk jött be (ugyebár ilyenkor külön termekben vannak a különböző osztályok és évfolyamok, és egy adott időpontban vannak a kampányfilmek vetítései, és ilyenkor csatlakozik hozzánk az adott napon két diák a szóban forgó osztályból), ami már abszolúte egy remek húzás volt, hát még amikor indítás előtt beállítottak egy csomó kajával... nem hazudok, ha azt mondom, kilóra megvettek mindenkit.
És még csak el sem kezdődött a nap.
Mellesleg mi az A-sokkal voltunk együtt a vetítésen.
- Egyébként mi a témájuk? - kérdezte Hédi. Vállat rántottam, mivel őszintén szólva tippem sem volt.
- Nem tudom, nem nagyon figyeltem a plakátokat.
A plakátok létfontosságúak, semmiképp sem elhanyagolhatóak; ez dönt az első benyomásról a kampánypártoknál, és hát nem egy-ékét szavazat múlik ezeken.
Időközben nemcsak az ikrek érkeztek meg, hanem nagy vihogások közepette egy A-s fiúcsorda is letelepedett mögénk, majd egy igencsak ismerős hang szólított meg minket:
- Csatlakozhatok?

______________________________________

Sziasztok!

Úgy ég az arcom, nagyon szégyellem magam, amiért idáig elhúzódott ez a rész, és még nem is olyan hosszú... :(

Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de sajnos nekem is bejött a suli, és hát velem sem kivételeznek. Na de mindegy, remélhetőleg most már minden  visszaáll az eredeti kerékvágásba, és tudom nektek folyamatosan hozni a részeket! <3

Illetve, szeretnék megkérni mindenkit - újakat, korábbi olvasóimat -, hogy valamilyen formában jelezzenek, ha elolvasták a fejezetet, mert kicsit talán az is hozzájárult az eltűnésemhez, hogy (véleményem szerint) eléggé kezd kihalni a blogolvasás, és persze a blogolás is. Nem sajnáltatás, vagy ilyesmi, de nagyon jól esne mindenkitől egy visszajelzés.

Remélem tetszett a rész, imádlak titeket! <3
Ölelés, Chloe

Ötödik fejezet

A tornaterem csendbe borult, és mindenki izgatottan bámultan az oldalvást álló végzősöket, akik a feladatokat állították össze.

Felkonferálták az eseményt, és máris nekiláttunk a feladatoknak. Illetve nem én, hanem a többiek.

A hangszórókból üvölteni kezdtek a dalok, amiket valószínűleg még ezerszer fogunk hallani - a sulis napok és a diákelnök választás ilyen lesz, például.

A hetedikesek és két tizenegyedikes kisietett középre, miután hívták őket. Sorverseny volt. Gondolom a sörivó versenyért már nem rajongott az osztályfőnök, de megvoltak anélkül is.

Így folytak sorban a versenyek, amikor végre kihívták Hédit is, mellé pedig Kareszt hívták ki. A az évfolyam másik osztályának is ki kellett mennie, és máris elkapott a versenyszellem, mikor megláttam Lilla mellett a szomszédom, aki aznap reggel nagyon szépen nekem ütközött. Csak remélni mertem, hogy szivatós feladat legyen.

Nem mintha kímélték volna őket: a feladat a sminkelés volt, bekötött szemmel. Lányok, a fiúkat.

- Hédi már megint megúszta! - suttogta a fülembe Tina, mire megrántottam a vállam. Úgy néz ki, jókor, jó helyen van az esetek többségében. Biztos születésekor nemcsak családot, de szerencsecsillagot is kapott.

- Nem tudom hogy csinálja, de kérek ebből a varázserőből - dünnyögte Nina, az ikrek pedig rögtön elkezdtek csacsogni arról, miképp is fosztják meg Hédit ettől a "különleges erőtől".

- Lesd Márkot! - visította Nina röhögés közben, mialatt a szóban forgó fiúra mutattak. Nem csak Tina, hanem én is eszeveszett röhögésbe kezdtünk.

Nem tudom, Lilla hogy csinálta, de az a végkifejlet, amivel megáldotta a kosaras srácot, az valami zseniális volt.

A lehető legrosszabb értelemben.

Mármint a fiúnak, mi remekül szórakoztunk.

Nem is tudtuk, min vihorásszunk - a homlokán virító rúzson, vagy az összeszempillaspirálozott fülén és arcán. Arról nem beszélve, hogy a tusvonal az orra alatt épp bajuszt játszott.

- Amigo, el ne veszítsétek! - üvöltötte az egyik a-s, mire Márk kínjában elröhögte magát. Válaszul visszakiáltott:

- És mi a halált csináljak?

- Fordulj arra, amerre kell!

- Miért érzem azt, hogy már csak egy sombreró kéne neki, és elmenni egy mexikóinak? - törölgette a szemét Nina, aki közben szorgosan vette fel a sminkelés - vagy ahogy ő nevezte; "teljes átalakítás" - folyamatát.

- Összecsinálom magam, már most olyan, mint Speedy Gonzales - nyögte ki Tina, levegő után kapkodva. kétség sem fért hozzá, tökéletesen elvoltunk. Azt hiszem, életemben nem éreztem magam ilyen jól gólyaavatáson.

- De neki nincs bajsza - felelte Nina, és ezzel egy újabb iker-botrány vette kezdetét. Mosolyogva néztem a szösziket, ahogy próbáltak dűlőre jutni az egér kinézetével kapcsolatban, de mikor már végleg feladtam, megböktem a vállukat, és Hédi alkotására tereltem a figyelmüket.

- Mától ő csinálja a kinézetem - jegyezte meg Tina, miután szemügyre vette Kareszt. Hédi mondhatni remek munkát végzett, leszámítva, hogy pár vonal nem lett egyenes, és Karesz a festékkel az arcán inkább hasonlított egy elmebetegnek, mint csinosnak.

Viszont a rúzs nagyon jól állt neki.

(Csak vicceltem.)

Az idő letelt, és a zsűri - hasonlóan a nézőkhöz - röhögve kezdte pontozni az alkotásokat. Az igazgató, és a végzősök osztályfőnökei remekül szórakoztak. A zsűri diákjai... nos, mondjunk csak annyit, hogy lesz a neten profilból készült kép is a végeredményről.
Végül a helyükre siettek, és mindkét osztály ugyanahhoz a folyamathoz látott hozzá: töménytelen mennyiségű szelfi készítéséhez.
Hédi és Karesz egy egész fotósorozatot kapott, Hédi fel is tette az egyiket kedvenc közösséginkre "mai alkotásom, avagy gólyaavatáson vagyok, segítség!" címmel.
Facebookon több kép i helyet kapott, mindegyik egy tonna lájkot kapott, a szülők is kommenteltek. Látszólag csak Karesz anyukája esett kétségbe, de igazándiból nem volt nagy dolog, mindössze kötöszködésképp annyit írt: "Na de fiam, gólyaavatásról volt szó, nem holmi sminkpartiról!"
- De laza anyukád van - csapta vállba Hédi Kareszt vihorászva, aki kihúzta magát.
- Most mit mondjak, imádom Ancit - felelte kezével csapkodva, majd egy mozdulattal beletúrt a hajába, azzal a tipikus lányos mozdulattal.
Na erre a párbeszédet figyelő társaság elkezdett röhögni, és hivatalosan is mi lettünk a leghangosabb társaság. Az ofő kicsit összehúzott szemmel figyelt minket az elején, de végül megadta magát, és ő is beszállt a marhulásba.
Most mit mondjak, ragadós a jókedv.

Majdnem egy órával később elérkeztünk a legizgalmasabb és legundorítóbb részhez: a gólyalöttyhöz.
- Szoríts - suttogta Hédi, láthatóan be volt parázva. Már korábban említette, hogy hamar képes elhányni magát, és nem szándékozik ezt tudatni másokkal, főleg nem ekkora tömegben.
- Meglesz - mutattam a hüvelykujjam, és optimista vigyorral küldtem a pulthoz, ahol a végzősök már javában osztogatták a poharakat.
- És most jöjjön az eskü - azzal a szervezők nekiálltak az eskünek, akiket legalább százötven diák ismételni kezdett. - Egészségetekre!
Az egész tornaterem nagyon sóhajtott, majd összeszorított szemekkel le is nyomták a kutyulmányt. Hédi is túl volt rajta, szerencsére betartotta a gondolj-rá-gyógyszerként-vagyis-nyomd-le-egyben tanácsom, és ki kell jelentsem, nem történt katasztrófa. Viszont az a fintor, amit vágott, az megfizethetetlen.
- Kamerázod? - lestem oldalra Tinára, aki nagyban bólogatott.
- Az alkoholos incidens után ki nem hagynám.
- Helyes! - biccentettem.
Hatan, mellettünk az ofővel néztük, ahogy tíz osztálytársunk túlteszi magát az italon, amikor Tina sóhajtozva megszólalt: - Ah, az emlékek.
- Amikor még nekünk kellett ezen túlesni... - folytatta Krisz bólogatva.
- Mennyire szemétség, ha élvezem a szenvedésük? - kérdezte vihorászva Ákos, mire Nina nagyban bólogatni kezdett.
- Nem az, én is bírom a látványt - vigyorodott el ördögien.
- Ja, de csak mert ti össze is hánytátok magatokat - vágta rá Tina, mire Ákos vállba lökte, Nina pedig érett módon kiöltötte rá a nyelvét.
- Vizetvizetvizet - rohant oda Hédi, és ki is kapta a kezemből az üveget.
- Hé!
Válaszra sem méltatott, inkább lenyomta a torkán a fél liter folyadékot, amit nemrég hoztam be magamnak. Nem vettem volna zokon, de kockára tettem vele az ülőhelyem, ami padon volt, nem pedig a földön. Igen, tudom, világi probléma.
- Bocsi, telinyomták borssal és hagymával az alját - mondta szinte könnyezve. - Rühellem a csípőset, meg az ilyen "nem kell még" ízű hülyeségeket. Komolyan, mintha nem lett volna elég szenvedés a fogkrém!
Elnevettem magam, legyintettem egyet, amolyan ezesetben-semmi-baj stílusban, majd arrébb csúsztam, hogy legyen elég hely neki is.
A többiek is visszatértek, elmondták az élményeiket a "méreggel" kapcsolatban, majd mindenki indult a maga útjára.
- Jössz? - kérdezte Hédi mosolyogva, miközben felvette poncsóját. Megigazította a haját, én pedig feleszméltem a bambulásomból.
- Ja, persze - vágtam rá, majd felkaptam a telefonom és a pulcsim, és már követtem is a szöszit. Hátranéztem, hogy mégis mi vonta el ennyire a figyelmem, és szembe találtam magam az évfolyamtársainkkal, akik épp egymást videózták, és őrültek módjára fotózták Márkot.
Látszólag olyan jól elvoltak, mint kik ezer éve ismerték egymást. A fiúk egymással baromkodtak, a lányok pedig egymással beszélgettek, két csoportban. Nos, bármennyire is összetartó az osztály, a lányok már csak ilyenek - nem mindegy, kikkel társalognak.
- Na, végül csak túléltem - jelentette ki a lány mérföldes mosollyal az arcán, én pedig mosolyogva fejeztem ki egyetértésem.

***

Szombatom viszonylag korán keltem, és első dolgomként felkaptam a könyvet, amit Hédi adott kölcsön csütörtökön. A Ha maradnékról van szó, amiről elsőkörben beszélgetni kezdtünk. Mondta, hogy szívesen kölcsönadja, én pedig elfogadtam az ajánlatot, hiszen ha másért nem is, de remek beszédtéma lehet a későbbiekben. Nincs is jobb, mint mikor két ember megvitatja azt, amiért rajonganak.
Így hát egy kakaó kíséretében kiléptem a ház előtti tornácra, lehuppantam a hintaszékbe, és törökülésbe helyezkedve kezdtem el az olvasást.
Mindössze tizenegy lehetett, mikor nekiláttam, de még háromkor is kint ültem. Hanna (anya utasítására) hozott ki nekem nassolnivalót, szóval tökéletesen megvoltam.
Viszont - örökletes bénaságom árán - fázni kezdtem, szóval kihoztam egy nagy pulcsit (amikor anya észrevette a kezemben a pokrócot, mondhatni szívinkfartust kapott, és egy szép mozdulattal vissza is lökött a lépcső irányába, mondván: ezt gondold még át egyszer.
Szóval újfent egy újabb bögre gőzölgő kakaóval és egy vastag, hópelyhes pulcsival léptem ki a ház elé. Persze a kedvenc bundás zoknim sem maradhatott el.
– Mindent megértek – súgja. – Megértem, ha menni akarsz. Igaz, mindannyian azt szeretnénk, ha maradnál. Én is ezt szeretném. Soha az életben nem akartam még...
Bizonyára mindenki ismeri azt az érzést, mikor a történet elér a legizgalmasabb és legérzelgősebb részéhez. Ez az a hely, ahol a lányok titkolva könnyezni kezdenek, az érzékeny fiúknak elszorul a torkuk, a macsó réteg pedig megpróbál nem koncetrálni.
Nos, én épp egy ilyen fázisban volt, amikor - mint rájöttem - Márk kijött az udvarra és nekilátott a kosárra dobásnak.
Ezzel nem is lett volna baj, ha nem lennék képes felmérgelni magam ilyesmin.
Aztán, ott van az a filmbe illő pillanat, amikor szótagonként halad a főhős, mert valami zaj zavarja. Hát ez egy olyan helyzet volt.
De nem - labda koppanás - az számít - labda koppanás -, hogy én... - labda koppanás.
És így őrült meg a Kaszta család legígéretesebb sarja... A történelemkönyvek imádni fogják.
Így egy nálam is őrültebb gondolat eredményeképp a kosárpalánk alatt kaptam magam, ahogy csípőre szorított kezekkel várom, hogy felfigyeljen rám a kosaras srác.
- Mi a gond? Legutóbb nem utaltál rá, hogy ütközni - hangsúlyozta - fogunk.
Elmés szóvicc, de jelenleg nem tudom értékelni. Hanna viszont már most nyakon fogná a srácot, és vihorászva beszélnének, majd mikor kellően megkedvelte, panaszkodna a korkülönbség miatt. Pedig normál esetben én is a nővéremhez hasonlóan viselkednék, leszámítva a mondat második felét. Elköteleztem magam a sorozatok mellett még évekkel ezelőtt. Ezt a jelentőségteljes, harmonikus párkapcsolatot nem szakíthatja meg nekem egy magyar Troy Bolton.
- Nem is "ütközni jöttem", hanem egy szívességet kérnék - feleltem.
Felkapta a labdát, és érdeklődve figyelt.
- Remek lenne, ha úgy egy órával el tudnád tolni a dobálást, épp olvasok - emeltem fel a könyvet szemléltetésképp.
- Ezzel mászkált a Szőke is, nem?
- Hédinek hívják, és igen - forgattam meg a szemeim. Nem tudok mit tenni, ösztönös a reakció.
- Ja, a kávéautomatás csaj - bólintott. Figyelmen kívül hagyva engem kosárra dobott, ami épphogy elment pár centivel a fejem felett.
- Te voltál az?
- Dehogy, haverom volt - magyarázta.
Helyes.
- Na, visszatérve a témához: hajlandó vagy elhalasztani az edzésszerűséged?
- Hááát - húzta el a száját.
- Na, ne szórakozz velem - nevettem fel, és máris éreztem, hogy a pulykaméreg eltűnik. Alapjában véve nem is éreztem volna magam olyan rosszul a fiú társaságában, mindössze ennyi ellenérvem van a közelsége ellen, hogy eleinte elleneztem egy kicsit a lélegzését.
Talán problémáim vannak.
- Jaj, hagyjuk már, ha az kell, simán megverlek kosárban, és akkor megegyezhetünk - adtam be a derekam.
- Te? Engem? - Színpadiasan felnevetett. - Várom a fejleményeket. - És azzal a kezembe dobta a labdát. - Öt kosár, felváltva. Te kezdesz.
És a következő pillanatban már azt vettem észre, hogy egy kosármeccs közepén vagyok Márkkal, a fiúval, akit elvileg több szempontból utáltam; ő volt a bunkó srác, aki nekem jött, akinek a haverja szórakozott Hédivel. A fiú, aki miatt a legjobb barátom hamarabb hagyott el, mint kellett volna.
És abban a pillanatban mégsem volt több egy új szomszédnál, aki csak velem versenyzett egy hülye sportban.
- Négy-négy, barátom, készülj a vereségre - nevettem fel. Én jöttem, és szinte biztosra éreztem, hogy bele fogom dobni.
- Majd meglátjuk - mondta halkan, és közvetlen mögülem várta a vereséget, ami hamarabb jött, mint vártam volna. És ráadásul nálam. - Megmondtam.
- Várjunk csak, te jössz, ha nem megy be, még mindig nyerhetek - kiáltottam rá feleszmélve, és a kezébe nyomtam a labdát, várva egy hasonló eredményt. Aha. Nagy kár, hogy nem úgy végezte, ahogy én azt remélni mertem.
Márk egy nyertes vigyor kíséretében pattogtatni kezdte a labdát, én pedig morcos arccal siettem vissza a házba. Észre sem vettem, mennyire fázik a talpam, holott égig papucsban voltam.
Felvettem a bögrém, és miután ár mindent összeszedtem, egy ajtócsapódást hallottam. Kinéztem a tuják között a szomszéd házhoz, és rájöttem, hogy egyedül maradtam, Márk pedig felszívódott.
Amikor leesett a dolog, minden gondolkozás nélkül visszaültem a helyemre, és egy bamba vigyorral a képemen láttam neki a könyv folytatásának.

___________________________________

Extra hosszú rész, csak nektek, (remélhetőleg nem) csak most!

1900 szó, te jó ég, nagyon büszke vagyok magamra, az előző fejezet hossz ennek a nyomába sem ér!

Szeretném megköszönni, hogy ennyire zseniálisak vagytok, hiszen kb. két óra telhetett el a 4. fejezet posztolása után, és máris további hat feliratkozó érkezett. Te jó ég srácok, mennyien vagytok? <3

Szavaim sincsenek, olyan boldog vagyok, köszönöm ezt a sikerélményt, amit nyújtotok, nap mint nap! Meg sem érdemellek titeket. Ráadásul még késtem is a résszel.

Illetve, kérésetek számomra parancs: >>>FACEBOOK CSOPORT<<<tal gyarapodott a #HÉTAG közössége, lépjetek be mindenképp, ne érezzem úgy, hogy felesleges volt megcsinálni! ;)

Legszorosabb öleléseim küldöm ❤️

Chloe

Negyedik fejezet

Nem tudom, hány tinédzser él olyan életet, ahol a hétköznapok a tanév ideje alatt is boldogan, energikusan és boldogan telnek, de egy a biztos: én nem tartozom közéjük.

Szóval, a reggeli Megan-pillanatok után, nem egészen két órával később az első óránkon ültem, és próbáltam odafigyelni. Próbáltam.

Csak az a probléma, hogy a kávém valami egészen furcsa összetevőket tartalmazhatott, mint általában szokott, hiszen az ital mindenhez hozzájárult az égvilágon, csak az éberségemhez nem.

- Maja, ne vedd magadra, de úgy nézel ki, mint aki az iZombie-ba készül élőholtnak - mondta Tina megütögetve a vállam az első óra után. Négyen - az ikrek, Hédi és én - a folyosón járkáltunk, a következő óránkra igyekeztünk.

- Kösz, Tina, ez igazán pozitív volt - bólintottam.

Talán este mégsem kellett volna megnézni az Eye Candy évadzáró részét... Főleg, hogy az utolsó epizódig négy további várt rám. Jesszus, menthetetlen vagyok.

- Hallgass zenét - javasolta Nina, aki azokban a pillanatokban is fülhallgatóval mászkált.

- Mi megy nálad? - kérdeztem.

- Justin - húzta ki magát büszkén.

- Na, attól a nyávogástól én is felébrednék... - forgatta a szemét Tina, mire húga tátott szájjal bámult a lányra. Végül összehúzott szemekkel méregette, és csak annyit mondott:

- Jössz te még az én utcámba!

- Ja, főleg, hogy egy házban lakunk - bólogatott, Hédi pedig röhögésben tört ki, akihez természetesen csatlakoztam. Ha Tina ért valamihez, akkor az a visszaszólás művészete. Hannával nagyon jól kijönnének, a nővérem az idétlen becenevek kifejlesztésében elért egy már művészinek nevezhető szintet. Az ember el sem tudja képzelni, mennyi becenévnek gúnyolt furcsaság jöhet ki a Maja szóból.
- Imádom ezt a sulit - motyogta Hédi az ikreket nézve, akik egy újabb veszekedés elején jártak. Az ilyen nem vészes, azóta nincs nagyobb összetűzés kettejük között, mióta Ninának megzúzódott a csuklója. Abból is volt egy kisebb vita természetesen, bár a lányt nem zavarta nagyon a dolog - elvégre két hétig nem tesizett, és szintén vagy két hétig nem írt az órákon -, csak annyi problémája volt, hogy nem tudott írni rajongói oldalára és a fanprofilos ismerőseinek.
Na, nem mintha nem oldotta meg, az egyetlen hátulütője a dolognak a mobilszámla volt, ami két hét alatt igencsak megnőtt.
- Meghiszem azt - vigyorogtam rá, és egy mozdulattal megfogtam a homlokán ékeskedő gólyacsőrt, és ráigazítottam az orrára. Na most mivel egy gumidarab tartja, így egy elég vicces jelenet lett belőle, és egy fájdalmas arckifejezés.
- Fú, te nő - dünnyögte, én pedig röhögve figyeltem, ahogy a helyére igazítja a csőrt.


A harmadik óra előtti szünetben a végzősök útra keltek, hogy megszivassanak pár gólyát, mi pedig gondoltuk az elején egy kicsit hagyjuk, hogy érvényesüljenek, ha Hédiről van szó.
- Hé te ott! - kiáltotta az egyik, én pedig vigyorogva néztem magam elé. Nyilván észrevették, hogy Hédi nem viseli a csőrt.
- Segítsetek - tátogta.
Tina röhögve rázta a fejét, Nina pedig komolyan arccal megjegyezte: - Nem-nem, nekünk is át kellett ezen esnünk. Most rajtad a sor.

Míg Hédi a végzősök elé vánszorgott, addig mi vihorászva figyeltük, ahogy kikapja a büntetést. Fél percen belül túl is esett a vallatáson, ezalkalommal ő vigyorgott, mi pedig döbbenten néztünk rá. Felemelte mindkét kezét, amolyan "ez van" stílusban, és megveregette még a mellkasát is a hatás kedvéért.
- Na ne mondd, hogy megúsztad - nézett rá összehúzott szemekkel Tina.
- Pedig de - válaszolta kuncogva.
- Ne már! Még a csőr nem is vészes, de nem hozott magával plüssöt, és különben is - hadarta Nina -, hol a vödröd?
- A búsban - vágta rá. - Holnap hozok majd vödröt, de csak azért, mert abban van a kedvenc nápolyim.
- A csokival bevont? - néztem rá csillogó szemekkel.
- A csokival bevont - bólogatott, mire megjelent előttem egy kép, melyben épp belakmározok belőlük... Te jó ég, olyan vagyok mint Gombóc Artúr!
- A két kajás egymásra talált - jegyezte meg Tina egy grimasszal az arcán, majd vállon veregette Ninát. A lány kicsit meglepődhetett, bár ezt is csak onnan szűrtem le, hogy a telefonja kis híján a padlón végezte, és kicsit ki is pirosodott. Meg persze úgy szorította magához a mobilt, mintha az élete múlott volna rajta. - Bocs a szívrohamért.
- Nem mintha egálban lennénk, de oké.
- Az ikrek mindig ilyenek? - hajolt oda hozzám Hédi, aki jól meg is szúrt, tekintve, hogy még mindig rajta volt a narancs papírdarab.
- Igen, ez tudod... egészen hétköznapi.
- Sirály - bólintott.
- Inkább gólya - néztem rá, és aznap másodjára  csaptam az orrának a papírt.

Hazaérve azonnal a konyhába vágtattam, gyors felpakoltam egy adag kaját magamnak és a szobámban elvégeztem a szokásos rutinom: átvedlettem valami kényelmesbe, felkontyoltam a hajam egy felvállalhatatlan csomóba, és a laptopom magam elé rántva az ágyban nekiláttam folytatni a sorozataim. Az Eye Candyvel már végeztem múlt héten, így a magam legnagyobb örömére a The Fostersbe vetettem bele magam. Nos igen, a tinédzserek ilyenkor társaságban vannak, esetleg házit csinálnak... és hát persze, hogy a kivétel erősíti a szabályt.
Két epizóddal később eszembe jutott a német házim, amit másnapra kellett megcsinálni. Számít húzva ugyan, de azért megcsináltam. Úgy-ahogy. Félig.
Na jó, csak belekezdtem, de majd megmondom a tanárnak, hogy nem értettem a feladatot. (Ami igaz is, lévén, hogy németül volt írva a munkafüzet minden egyes mondata.)
Miért érzem azt, hogy kegyetlen az a lustaság, amivel megáldott az ég?

***

- Nem láttad Lolitát? - rontott be a szobámba péntek reggel Hanna.
Mondom én, nem tudja kordában tartani a kutyáját, ez az egyetlen, amit biztosan tudok róla.
- Nem - feleltem.
- Ne már, be akartam vinni a suliba délután, fel kell készítenem rá!
- A gólyaavatásra?
- Naná - vigyorodott el sátánian.
A hetet túléltük, és ezt kimondani egy gólyahét után mindig nagy élvezet. Ezt persze csak azóta tudom, hogy mi is túlestünk a magunk kis gólyaavatásán, ami a maga módján vicces és undorító volt. Ezalaklommal is megesett a szívem a gólyákon, főleg Hédi miatt - nem mintha sajnálni kellett volna, a lány megúszott mindent, pedig egész héten kerülte a kínos dolgokat. Viszont hozott nápolyit (igen, a csokibevonatosat), és lekenyerezett - vagyis "lecsokizott" - mindenkit.
Áruló.
Haragudtam is rá, aztán a számba tömött egy adag édességet, és minden savanyúságomat leváltotta a finom csoki... Mindegy is.
A suliba beérve már mindenki sürgött, hiszen délután lesz az avatás, ilyenkor az egész suli egy emberként izgul és imádkozik, hogy minél kevesebb (vagy épp több) ember dobja ki a taccsot. Na igen, a gólyalötty is egy igazi élmény.
A tavalyi különösen, hiszen valamelyik akkori végzős egy kis alkoholt is kevert a trutyiba, amit aztán körülbelül kétszázan meg is ittak... a fél tornaterem lebetegedett, ráadásul nem hazudok, ha azt mondom nem csak nagy balhé lett belőle, de a pálya is egy hányásos medencévé vált.
Undorító, de emlékezetes.
- Nagyon rémes a lötty? - nézett rám Hédi, aki a délután miatt izgult. Nos igen, a közönség számára ez a kedvenc sulis nap az első félévben. A gólyák sosincsenek azonos véleménnyel. De legalább a hatodik órától minden elmarad, és az egész suli együtt vonul be a tesiterembe, hangosan hallgatunk zenét, és együtt röhögünk egymáson.
- Nem mondok semmit, az olyan, mint bespoilerezni a Pretty Little Liarsben - tettem fel a kezem védekezően. Engem sem készítettek fel lelkileg arra az italra, és bár megtehettem volna, hogy elsunnyogom a dolgot, de ez olyan, mint az érettségi. A felnőtté válás része.
Vagyis valami olyasmi.
- Ahj, szemét vagy - dünnyögte.
- A kisgimisek előnye - húztam ki magam vigyorogva. Mindegyik oldalnak megvan a maga előnye. Én abszolúte szerencsés vagyok, mert túl vagyok rajta, Hédi is az volt (valamennyire), hiszen neki még járt előtte két év.
- Urgh.
- Bocsesz - vontam meg a vállam. - Ha ez megnyugtat, felkészíteni sem tudlak, minden évben másmilyen.
Erre szegény egy fáradt nyögés kíséretében a padra borult, várva a megváltásra. Nos, nem jött semmi a tanárt kivéve.

A hatodik óta után mindenki izgatottan járt-kelt, hiszen percek kérdése volt a gólyaavatás kezdése. A hetedikesek kezüket szorongatva sikongtak, és vigyorogva várták a következményeket vagy épp a kosárpályán beszélgettek és megbeszélték, hogy a suli után elmennek pizzázni.
A kilencedikesek kicsit másképp működtek.
Az osztályunk tíz új gyöngyszeme másképp viselte a dolgot. Dorina és Demi nyugodtan ültek és az elképzeléseiket röhögtek, Hédi újra és újra a löttyöt emlegetve várta a következményeket, a fiúk pedig mindenféle gond nélkül zenét hallgattak vagy épp fociztak egyet az udvaron, mondván van még negyed óra a kezdésig.
Hanna is befutott, hála a jó égnek, Lolita nélkül.
- A sulis napokon itt lesz, nem lesz annak semmi akadálya! - jegyezte meg, mikor megláttam a házikedvence nélkül.
- Miért, most mi volt?
- Anya - vágta rá durcásan, mire kis híján kiszakadt belőlem egy röhögés. Hiába mondja Hanna, hogy nem függ senkitől, anya egy pillantásával is megállítja a legelszántabb perceiben is.
- Megesik - vontam meg a vállam vigyorogva.
Pár perccel később már az osztálynak kiállított matracon ültem az ikrek és Hédi mellett, amikor az egyik végzős beállt a mikrofon elé és figyelmet kért.
A tornaterem elcsendesedett és abban a pillanatban megkezdődött a gólyaavatás.

_______________________________________

Kicsit rövid, de kell ilyen is:)

És hát: hűha! Annyi minden történt az előző bejegyzés óta, hogy csak fogom a fejem! Először is, már ötvenen vagyunk (!), túlléptünk két darab ezresen, és már bőven 6000 felett járunk. A napi megtekintési rekord is megdőlt, úgy, hogy azon a napon nem is volt új poszt... Imádlak titeket!

Köszönettel tartozom a Leiner Laura könyvek! csoport tagjainak, ha nem kapok annyi szép dícséretet és új olvasót, a fejezet biztosan nem ma érkezett volna. :)

Többször is felmerült a kérdés, de akkor feltenném most én is: titeket érdekelne egy csoport a bloghoz? Természetesen lennének kint plusz tartalmak is! :) Írjátok meg, vagy szavazzatok, nemsoká kiteszek egy szavazást!

Nagyon fontos, híreim vannak még!

A Passz blogversenyére jelentkeztem, és nemrég indult el a szavazás lehetősége, így arra kérlek titeket, hogy szavazzatok rám és a történetre a "Legjobb író" és "Legjobb saját történet" kategóriában! Minden egyes szavazatot előre is köszönök! <3

Köszönök mindent, ölelés <3

Harmadik fejezet

A suli első hete gyanúsan hamar eltelt, és rá kellett jönnünk: nem minden lesz olyan laza, mint az első héten. Matekon tanulni kezdtünk, föcire vinni kellett az órai felszerelést, és belekezdtünk a kegyetlen németezésbe. Az angol csoport valamennyivel könnyebbnek bizonyult, és nem csak azért, mert beszélem egy egész jó szinten a nyelvet.

Hédi és én egész jól kijöttünk, általában Ninával és Tinával voltunk a szünetekben. Az ikrek is megkedvelték, ezt egy határozott pozitívumnak vettem. Az Asztalos lányok nem sűrűn kedvelnek meg csak úgy embereket. Nekem mondhatni csak szerencsém volt.

Na igen, ha annak idején nem keverem össze őket, nem megyek át véletlen a németesekhez órára, nem hiszem, hogy ma bármelyikükkel is beszélnék. Azóta viszont elég jóban vagyunk.

A híreket természetesen átadtam Emmának is. A sulijában jól mennek a dolgok, egész jól beilleszkedett, ráadásul van három Teen Wolf rajongó lány is az osztályban, nem fog unatkozni. Még meg kell győzni őket, hogy Dylan O'Brien mennyivel jobb arc, mint Tyler Posey (akit csakugyan kedvel, de hát azért mégis csak Stiles megtestesítőjéről van szó). És ha már Emmáról szó esett, be kell valljam, semmit sem tudom Rebekáról. A közösségijén nincs mozgás, a Twittere zárolva lett, a telefonján sem tudom elérni, így azt hiszem, igencsak el van foglalva a beilleszkedéssel. magamban hálát adtam, amiért nekem egy könnyített helyzettel kell megküzdenem. Nem sokaknak van olyan szerencséjük, hogy 12 évig ugyanabban az iskolában kell kiélvezzék a tanítást.

Olykor nem tudom, hogy ez valóban pozitívum, vagy tulajdonképpen a létező legnagyobb negatívum-e ez az életemben.

Bár amondó vagyok, hogy a társaság teszi a dolgot jobbá.

Az osztály lányai egyaránt kedvesnek ígérkeztek, persze Demi és Dorina egy felsőbb réteg képviselői (értsd: nem lehet velük csak úgy szóba állni), de ők sem tűntek nagyon vészesnek. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

Szóval így sikerült az első hetünk. Valamennyivel lazább volt, mint vártuk, de a tanárok egészen biztosan gondoskodni fognak az ellentettjéről is a későbbiekben.

Hétfő van, és az iskola csak nemrég kezdődött, nem vártunk mást, mint ami történni szokott: egy megkergült osztálytársat, aki aggódik az első órák kapcsán, Ezt már szinte hagyománynak lehet venni, az elmúlt három évben ezt csinálja Tina.
Most sem történt másképp.

- Na jó, hogy létezik, hogy ennyi idióta jár ide? - kérdezte Hédi, kissé feldúltan. Reggel volt egy incidense az automatánál, mindössze ennyit tudok, de ahogy látom, eléggé megviselte.
- Hát figyelj - mondtam, miközben semmitmondóan megvontam a vállam. - Nézd meg Hans osztályát. A fele elmenne gólyának, olyan szerencsétlenek.

- Jó, de akkor is! - És a továbbiakban már csak forrt a haragja. Most mit mondjak, a lány olyan, mint egy vulkán; ha olyanja van, kitör belőle minden.

Aztán, az egyik Asztalos lány letámadt, oldalán Mátéval.

- Rohanjunk angolra, tuti elkésünk! - Tina őrült módjára csimpaszkodott belém, én pedig félkész állapotban voltam még, nem teljesen felkészülve az órára. Esküszöm, a hiperaktívsága az egyetlen, ami megkülönbözteti Ninától.

- Héhéhé, stop, visszakozz - szóltam rá a lendület adta gyorsasággal -; még a cuccom a szekrényemben van!

- Siess! Máté, menj arra, ha ketten késtek, nem lesz annyira odáig tanárnő - intett a fiúra. Tina ezúttal Hédit kapta el, úgy indultak előre, én pedig Mátéval mentem a szekrényemhez.

Mátéval már sikerült beszélnem múlt héten az angol kapcsán. Igazándiból nem volt nagy beszélgetésünk, mindössze arról esett szó, mennyit tudunk angolból, és ez nem igazán sok. Mármint a párbeszéd, nem a tudásunk. Az utóbbi elég jól áll. Azt hiszem.
Ami pedig a szekrényeket illeti: totális nyeremény a diákok számára. A boxok három éve lepték el a suli folyosóit, és abszolúte megérte a befektetés: nincs fájó hát, dekorálhatjuk, ha kedvünk tartja, és persze kevésbé valószínű, hogy megint elhagyom a könyveim. Tavaly így is sikerült elhagynom valahol az egyik könyvtári könyvem, a pénztárcám bosszankodott is rajta egy sort.
Hát még én.
- És egyébként milyen eddig ez a hely? - néztem rá, miközben a szekrényem irányába topogtunk.
- Klassz, bár a németek veszélyesnek tűnnek - válaszolta elgondolkozva. - És a fizika sem tűnt kegyesnek.
- Nos, eeegen, Molnár tanárnő már híres, ha érted, mire gondolok - nevettem fel. Máté elmosolyodott, és azzal megérkeztünk a szekrényemhez. Kivettem a felszerelésem, és már rögtön vissza is csaptam rá az ajtaját, és Máté felé fordultam. - Mehetünk - vigyorodtam el.
- És te honnan is tudsz ennyit a suliról?
- Ide járok első óta - magyaráztam. - Jó fajta iskola, de néha vannak nehéz pillanatai - tettem hozzá. És sorra eszembe jutott valamennyi baromság, amit nyolcadikban művelt az osztályom: valamennyi szék megrongálása és függöny leszakítása hozzánk köthető.
- Mint minden giminek.
- Igen, ez igaz - nevettem el magam. - De hidd el, itt sem fogsz csalódni. Páran maradtunk a régi csapatból, de ahogy elnézem, nem lesz itt sem jobb a helyzet!
- Ebben biztos vagyok - röhögött fel.
Nevetgélve igyekeztünk a terem felé, és mikor a terem elé értünk, eszembe jutott valami.
- Menj csak, szerintem ott maradt a telefonom - mondtam elgondolkozva. Máté - hasonlóan hozzám - jókedvűen biccentett, a tanár pedig megjelent. Máté belépett a terembe, én pedig sűrű elnézések közepette megindultam az ellenkező irányba.
Mármint, indultam volna.
A fordulás pillanatában összeütköztem valakivel, a döbbenettől nem is nagyon tudtam reagálni, azt leszámítva, hogy azonnal a fejemhez kaptam. Elvigyorodtam idétlenségemen, majd felnéztem.
- Basszus - motyogta velem szemben a fiú, akivel sikeresen összeütköztem. Rögtön felismertem, ő volt a srác a szomszéd házból. Fura volt, hogy most nem kosárlabdával látom a kezében.
- Nem kellett volna bocsánatot kérned - kezdtem. - De rendes, hogy megtetted - utaltam a várt reakcióra.
- Mi van?
- Illene bocsánatot kérni! - jelentettem ki, ezúttal mindenféle körítés nélkül.
- Nekem?
A srác biztos nem IQ-növelőtablettákon él, az hétszentség.
- Igen? - kérdeztem vissza, kissé összezavarodva.
- Meg a fenéket. Te jöttél nekem!
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim a döbbenettől. A Kaszta vér átka, hogy hevesen reagálok le valamennyi szituációt, amiben esetleg más is bűnös lehet, de ez azért nekem is sok volt. - Én csak megfordultam, te rontottál be az aurámba!
- Tökmindegy - mondta, és kikerülve engem, indult meg a folyosón.
- Na kösz - motyogtam, majd egy magamban-duzzogós arckifejezéssel leguggoltam, hogy összeszedjem a felszerelésem, amit az ütközésnek köszönhetően sikeresen leejtettem. - Jól kezdődik ez az év is.

***

A harmadik óra szünete pont olyan vészjóslónak ígérkezett, mint az égbolt. Egyik sem tűnt derűsnek.
- Nem hiszem el, hogy ilyen hamar kicsesznének a gólyákkal - morogta Hédi. - Még csak ki se élhettem magam.
- Ha ez megnyugtat, nem csak te szenvednek, hanem a hetedikesek, egy rakás kilencedikes, és azok, akik csak idén jöttek más osztályokba - okoskodtam, mire Hédi egy vigyorral a képén vágott fejbe.
- Ha kék leszel, és fehér sapkát fogsz hordani, hivatalosan is te leszel Okoska.
- Remélem azért engem nem tervezel kilőni minden mondatom után Aprajafalváról - jegyeztem meg, mire mindketten röhögésben törtünk ki. Az igazgató időközben kiért az udvarra, és mintegy varázsütésre mindenki elcsendesült. Felkonferálta a végzősöket, és az egyikük (akinek a nevéről ötletem sem volt, holott a végzős évfolyamnak majdnem a teljes névsorát tudom) kiállt, és nekikezdett a gólyák felavatásának.
A hetedikesekkel indítottunk, majd két nyolcadik ment ki, és mivel évfolyam szerint ment a dolog, kilencedikesek voltak soron. Avagy mi.
Az a-sok közül is rengetegen voltak újak, csak hogy példát mondjak, a srác is egy volt közülük, akivel reggel összeütköztem, avagy a szomszédom. Nem is tudom, melyik hangzik rémesebben.
- Hanz Hédi - mondta a végzős, én pedig vigyorogva mutattam okét a szőkeségnek, aki morcos arccal vette át a gólyacsőrt a táblát.
- Gyönyörű vagy a reggeleken - mosolyogtam rá, mire erőltetett morcos arccal a vállamra csapott.
- Kösz, Kaszta.
- Bármikor, Hanz - öleltem át a vállánál.

A kedd reggel érdekesen indult. Az első furcsa dolog az volt, hogy bőven idő előtt keltem, holott én nem arról vagyok ismert, hogy korán lefekszem... Legnagyobb sajnálatomra. Nem egyszer jártam már emiatt rosszul.
Mindegy is.
Hatkor kitántorogtam a konyhába, ahol Lolita felváltva evett és ivott, majd mikor meglátott, odatipegett hozzám, és elkezdett ugrálni. Én meg persze kis híján elvesztettem az egyensúlyom a kis sózsáktól.
Elkészítettem egy átlag ember egy havi kávéadagját, majd egy bögrébe kiöntöttem azt, és felmentem a szobámba. A folyosón szemben jött velem Hanna, aki konkrétan csukott szemmel sétált a fürdő felé.
- Jó reggelt - motyogta, miközben megütögette a karomat.
Összevontam a szemöldököm, majd vállamat vonogatva csak ennyit mondtam: - 'Reggelt. Mit csinálsz te ilyenkor?
- Sétálok. Próbálom elérni a fürdőt. Eh.
- Ahha. Látom - bólogattam. - Szia - mondtam végül.
- Várj! - morogta. - Adj életet! - nyúlt a bögrém után.
- Nem, főleg, hogy ez kávé - vágtam rá összehúzott szemmel.
- Jaj, menj már, annyi port raksz bele, hogy ez inkább forró csoki - válaszolta morcosan, majd kikapta a kezemből a forró italt. Beleivott, és szerintem rájött, hogy a kávém az valóban forró csoki. Nagyon. Forró. - Aztajóbüdös... - szisszent fel. - Még ilyen korán is képes vagy velem kitolni, Majális. Szép, de lesz következménye.
- Hanna, ez nem a Drake és Josh, és nem vagyok Megan - válaszoltam szemem forgatva. Kiskoromban, mikor még csak nyolc voltam, Hannával együtt néztük a Drake és Josh minden új részét, és mindketten imádtuk. Azóta ha valami bosszúságunk van, csak felüvöltünk, hogy "MEGAAAN", miközben felelevenítjük Miranda Cosgrove kiskori arcát. Ah, az emlékek...
- MEGAN! - emelte fel a hangját, és bosszúsan visszanyomta a kezembe a kávémat.
- Mint mondtam, szép jó reggelt - vigyorogtam, majd belibbentem a szobámba. Kinéztem az ablakon, az utcán még nem járt senki. A hűs szellő az arcomba csapott, és gondoltam a mai napon igénylek egy filmes jelenetet, így drámaian beleittam a piros bögrémbe.
Szinte a szemeim előtt volt a kép, ahogy oldalnézetből veszik fel az ivási folyamatom, amikor egy kicseszett hajszál romba döntötte minden elképzelésem. Undorodva kihúztam a számból, majd dühösen nyögtem fel.
- Urgh, Megan!

______________________________________

Egyszerűen nem tudok mit szólni, túlteljesítitek minden vágyam a statisztikákkal kapcsolatban. Az oldal határozottan új, mégis ennyi ember figyelmét felkeltette már, és ez csodás. Újabb 8 követő! Hűha, nagyon fura ezt látni, hiszen rengeteg olyan oldal van, ami nem mostanság nyitott, mégis kevesebb követője van... A #HÉTAG büszke lehet magára. :)
Nem mellesleg színre lépett a sokak által már várt kosaras srác is, kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla. És persze: Hogy tetszett ez a rész? Tessék véleményt hagyni! :D

Második fejezet

- Na és milyen volt a napod? - kérdeztem mosolyogva Emmát a mobilomba motyogva, miközben a hátamra fordultam. Kétségtelen, remekül elvoltam az ágyamban heverészve.

- Hosszú - sóhajtotta. - Egész rendben van a suli, az osztályban is tök közvetlen volt mindenki. Fura volt, mármint érted, alsóban rajtad kivül nem nagyon voltak barátaim, de hozzá tudnák szokni - mondta nevetgélve. Egyetértően bólogattam. 

- Elhiszem - jegyeztem meg vigyorogva. - És maga a suli milyen? A gólyatábor kihagyásával volt valami?

- Igen, ugyebár nem mentem, a kezdete után egy nappal jöttünk haza külföldről - emlékeztetett elszontyolodva. - Sajnálom, mert rajtam és egy másik lányon kívül mindenki ott volt, és érted, már mindenki ismerte a másikat, csak én nem, és tök fura volt. De amúgy nem szólta meg senki, csak... érted.

- A lényeg, hogy túlélted.

- Igen, ez igaz - kuncogott. - Na megyek, a szobatársam nemsoká megjön. Szia!

Még el sem köszöntem, már ki is nyomta a vonalat. Azt említette, hogy nem szeretné, ha a kollégiumban a szobatársa azt látná, hogy nulla-huszonnégyben a telefonján kommunikál, így amikor csak lehet, elkerüli ezeket az alkalmakat, amikor csak lehet. Amikor meg nem, nos... akkor a szülők állnak a háttérben.

Másnap reggel megint gyanúsan korán kelten fel, de rá kellett jönnöm, hogy suliidőben egyszerűen csak ilyen vagyok - idő előtt kidob az ágy. Kár, hogy nem mindig működik, tavaly rendszeresen elkéstem a nulladik órákról.
És ahogy az ablakomat szerettem volna kinyitni, észrevettem, hogy a szomszédban a szám duplázódott. Az udvaron a már ismerős férfi épp a kocsiba szállt be, míg egy tinédzser srác - bűn rossz szemem van, a korát meg sem mertem tippelni - kint kosarazott a beállón lévő palánknál.
Klassz, ha holnap is kinézek, akkor már hárman lesznek, vagy mi?

***

A terembe beérve próbáltam magammal kezdeni valami értelmeset. Mivel mindenki tudja, hogy az első héten nincs az égvilágon semmi, mára nem is hozott senki többet egy füzetnél, amibe mindenki annyit jegyzetel, amennyit szükséges: tehát semmit. Csak a formalitás kedvéért tesszük. (Ez legalább olyan, mint év végén bevinni a sulitáskát. Nem használjuk, de azért mégis ott van - legalábbis az esetek többségében.)
Nyolc óra előtt jártunk pár perccel, amikor letelepedtem Hédi mellé, elővettem a füzetem és egy tollat, és csendes várakozásba kezdtem. A lány kicsit idegesnek tűnt, így próbáltam szóra bírni.
- Öhm... és eddig milyennek gondolod a sulit?
Nem tudom, lélekben mennyire segített rajta a kérdés, és a tény, hogy nem ignorálja az egyetlen ember, akivel eddig beszélt a suliból, de próbáltam csinálni valamit, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
- Eddig jó, tetszik - bólintott idegesen, miközben a lábát rázva. Na, ez rám is átragadt, így már ketten "pattogtunk" a pad alatt. - Kivéve a Molnár tanárnő-teóriát.
Felnevettem, és bólogatni kezdtem. Teljesen egyet értettem vele.
- Jogos, a nő már első látásra is elég vészes - magyaráztam.
- El tudom képzelni - kuncogott.
- Na majd várd ki a találkozást! - kontráztam.
- Kezdek félni.
- Jobb félni, mint megijedni - vontam meg a vállam, majd nevetve fordultam az ajtó irányába, ahol épp az aznapi első óránkra érkezett a tanár. Drága jó Bálint Szonja tanárnő és az ő kedves, híres németórái.
Mivel a csoport felének német az első nyelve, azok most angolra mentek, mi pedig az angolosok maradtunk németen. Az osztályhoz valamennyi a-s is csatlakozott, akiknek szintén angol volt az első nyelvük. Így voltunk összesen tizennégyen.
Hálát adtam magamban, hogy A hét volt, és nem B, így elkerülhettük a nulladik tesit.
- Klasse Achtung! - De még így sem volt sokkal kellemesebb tanárnő német hangját hallgatni. Inkább a nulladik!
Odaintett egy random a-s fiúnak, aki jelentett. Mivel nem ismert minket, nem tudta a hiányzókat (hogy őszinte legyek, én sem tudtam volna a saját csoportomból megmondani a hiányzókat, így nem várt senki csodát), így azt kihagyta.
- Haladjunk! - intette helyére a fiút. - Osztály! Mára nem terveztem semmit különöset...
Itt mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, kivéve engem. Hanna már ismertette Bálint Szonja tanárnő módszereit, nem dőlök be könnyen.
- Lediktálom az éves anyagot, felmérem a jelenlegi tudásotokat, és mára ennyi.
Néhány egyszerűbb, alapkérdéssel indított, ami kezdetben nem is volt nehéz. Még én is megértettem valamennyit, pedig én aztán javában híján voltam a német tudásnak.
Aztán, miután a gyors "szintfelmérővel" végeztünk, a tanárnő elmesélte mit tervez az idei tanévre. Tulajdonképpen az óra utolsó harminc perce egy motivációs beszéddel telt, miszerint a csoport mehet érettségire, elvárja a maximumot. Az óra végén Hédi és én vigyorogva tárgyaltuk ki, hogy mennyire pozitív órán vettünk részt, és a tanárnő igencsak szimpatikus.
- Úgy érzem, le fogok érettségizni németből - jelentettem ki naivan.
- Igen, ismerős. Az a pozitív energia, ami most bennem van... Hűha!
Egész magabiztosak voltunk magunkban, annyi fix.

És a kedd is hamar véget ért. A tanórák alatt az újak bemutatkoztak a tanárnak, néhányan névtáblát is kértek valamennyi diáktól, akik azonnal nekiálltak készségesen  a kártyák elkészítésének.
Az utolsó óra testnevelés volt, amin nem öltözött át senki, mondván "mi a jó égnek?". Nos, a feltevés jogos volt, hiszen nem csináltunk semmit.
- Sose fogom megérteni, miért kell bejönni az első hétre, annyira felesleges - jegyezte meg Tina, mikor tesin sorfalat álltunk. Én közte és Regina között álltam, akiről tulajdonképpen semmit nem tudtam a nevén kívül. Hédi három emberrel lejjebb állt, majdnem az utolsóként várta az utasításokat. Nincs mese, a lány rémesen alacsony.
Előttünk a fiúk álltak, ő még javában rendezkedtek, és próbálták eldönteni, hogy ki a magasabb. Végül is, érett egy társaság vagyunk.
Ez olyan tíz perces feladatnak bizonyult, ezek után a tanár úr bemutatkozott, és magunkra hagyott egy focilabdával és egy kosárlabdával. Azért megjegyezte, hogy esetleg van gumilabda, ha változatosságra vágynánk.
A fiúk fociztak, mi pedig a lányokkal bevonultunk a szertárba, ahol a matracokat és egyéb ülésre alkalmas eszközöket azonnal használatba vettünk.
- Az alsós tesitanárom is ilyen fantáziadús volt, reméltem, hogy itt más lesz a helyzet - dünnyögte Hédi.
- Ismerős - bólogatott egy lány a matrac másik végéről. - Nálunk annyi volt a különbség a mostani helyzettel szemben, hogy még labdát se adott.
Felnevettünk, és azonnal csevegni kezdtünk. Jó volt úgy társalogni velük, hogy akár lehet egy nagy közös lányklikk, bár ez elég naiv gondolatnak ígérkezett.
- Fú, ne haragudjatok, irtó béna vagyok, de Regi és Lara nevét tudom csak, és ez így kicsit kényelmetlen nekem...
Így Napsugár kérésére mindenki bemutatkozott, amit a szöszi lány hálásan köszönt meg. Szemmel láthatólag örült, amiért nem hurrogtuk le, bár szerintem ez mindenkinek nagy segítség volt, ha már a gólyatábor nem jöhetett össze.
Az óra végére már látni lehetett a kialakulni készülő csapatokat: Napsi, Regi és Lara együtt társalogtak, míg Mira - aki kérte, hogy szólítsuk Deminek -, Dorinával és az ikrekkel társalogtak, mi pedig Hédivel magunk voltunk, de igazándiból az Asztalos lányokkal csevegtünk az óra násodik részében. Demi és Dorina valószínűleg a későbbiekben ketten lesznek, az óra végére megtalálták a közös hangot.

Miután hazamentem, azonnal felléptem valamennyi tinédzser kedvenc internetes közösségi oldalára, ahol a vártnál jobb statisztikák fogadtak. Az osztály új lányai mind ismerősnek jelöltek, Tina, a netfüggő pedig egy bejegyzést is írt a tesiórán történtekről. A lányok már reagáltak rá, én is így tettem, és megkezdődött egy nagy beszélgetés az ominózus poszt alatt.
- Majális, mi az ég van veled? - rontott be Hanna. Kócos kontyát igazgatta, az arcán pedig egy hatalmas csíknyi csokis massza volt.
- Mi a fenét csinálsz? Az az arcodon...?
- Ja, anyuval sütünk - vonta meg a vállát. Azonnal felpattantam, és megkezdődött a verseny a konyháig kettőnk között. Mindketten csokiimádók vagyunk, ezek a harcok szinte életre-halálra folynak kettőnknél. Aki hamarabb ér a konyhába, megüti a jackpotot - és a másikat, aki épp kapálózik az édességért.
Így történt az, hogy a muffinkészítésre felkészült konyha nem azt kapta, amire várt. Már megint. Hanna és én nekiláttunk egy kisebb csatának, de végül hősiesen nyertem, a jutalmam pedig a maradék csoki lett. Hanna cserébe kapott rágót, ami nála olyan, mint a középkorban az állatok - a legkiválóbb fizetőeszköz.

Hat óra körül a család elment sétálni (fura Kaszta hagyomány), míg én a kalóriaégetés egy másabb formáját űztem: nekiláttam a muffinok elpusztításának. Végül is, a nasi tele van kalóriával, én pedig eltűntettem őket...
Mindenre van kiskapu!
Főleg Kaszta Maja világában, azt azért be kell vallani.
Miután bepakoltam, kiültem a házi elé az újabb megkezdett desszertemmel a kezemben, és felmértem a helyzetet; a szomszédság idén is nyugodt, az mellettünk fekvő ház új lakója remélhetőleg valami begyöpösödött férfi, egy unalmas gyerekkel a nyakán, és a családom nem válik újfent őrülté.
És akkor a kellemes gondolatmenetem félbeszakította a vihogó családom érkezése. Teli szájjal vigyorogtam rájuk, anya pedig elképedten bámult rám. Most mit mondjak? Mindig is tudta, hogy a lánya egy konyhamalac, és feldolgoz minden feleslegesnek minősített kaját.
- Nem erről volt szó! - nézett rám. Én meg, mint aki azt hitte, van kiút, gyorsan magamba nyomtam a sütit, és több minden történt abban a pillanatban. Anya feje vörössé vált, Hanna őrült módjára nekem rontott, azt hajtogatva, hogy "ő még nem evett belőle", a szomszéd srác, akit kosarazni láttam korábban, megint megjelent az udvaron kezében a labdájával.
- Egy elfogadható mentséget kérek!
- Kihűlt? - kérdeztem bűnbánó mosollyal, és szinte éreztem, hogy a fél muffin kilóg a számból. Igazán étvágygerjesztő látvány lehetett.
Így egy kisebb fennforgás alakult ki, amit a padról néztem. Oldalra fordulva megláttam a minket vizslató fiút. Látszólag ő is jót mulatott rajtunk. Nem csodálkozom, elég nevetségesen viselkedtünk. De most mit mondjak? A Kaszta családnál ilyen egy átlagos nap.

____________________________________

32 feliratkozó, majdnem 3000 megtekintés, és ennyi biztató komment mind itt, mind Facebookon? Nem vagytok ti túl csodásak? És az ennél is csodásabb tény, hogy vasárnap este, mikor írtam ezt a pár sort, még """csak""" 28 feliratkozó volt jelen az oldalon, ma délutánra pedig a szám a következő tízesre ugrott fel! Hihetetlen, hogy konkrétan FEJEZETENKÉNT 16-16 új feliratkozóval gazdagodott a #HÉTAG. Zseniálisak vagytok, köszönöm nektek. És... Mi a véleményetek a fejezetről? :)